Beszélgetés Ferenc-Mária nővérrel

„Tulajdonképpen én az Eucharisztiában tértem meg.”

Negyedik beszélgetőtársam Ferenc-Mária nővér volt, a Klarissza Remeteség apátnője.

Itt, “Szécsény Ágacskájában” hogyan találkoztok Krisztussal az Eucharisztiában?

Engedd meg, hogy Szent Klárával kezdjem, hiszen nála nagy szerepet kap az Eucharisztia. Az Életrajzban azt olvassuk, hogy amikor a szaracénok megtámadják San Damiano monostorát, akkor a nővérek között kitör a pánik; odavannak, hogy mi lesz velük. Azt kell elképzelni, hogy a monostor Assisi városának falain kívül van, tehát nincs a város hatalmában, védelmében. A nővérek ott vannak a semmi közepén és rettegnek. Klára kihozatja a szentségtartót (egy ládikó, benne az Eucharisztia), kézbe veszi és kéri az Úr oltalmát: “Uram, oltalmazz meg bennünket!” Azt a választ kapja az Úrtól, hogy “Megoltalmazlak téged mindig!” A katonák pedig elmennek. Nem tudni, mi történt, de csoda. Ez még egyszer megismétlődik, amikor az egész várost támadják meg a szaracénok. Akkor is Szent Klára jár közben, és megmenekül a város. Ezt úgy hálálják meg a lakosok, hogy a város védőszentjévé teszik meg később Szent Klárát, az ő oltalmába helyezik a települést. Így az Eucharisztia nekünk is erő és oltalom, Ő, aki Szent Klárát oltalmazza és vele mindent, ami csak körülveszi, így minket is.

Ezen kívül az Eucharisztia nekünk – akárcsak Szent Klára nővéreinek – mint jelenlét nagyon fontos. Úgy kell elképzelni, hogy mi itt a monostorban öten élünk, és rajtunk kívül egyetlen egy jelenlét van, az isteni. Mi, szemlélődő rendként nem sürgünk-forgunk emberek között. Tehát nincsenek külső jelenléteink, kivéve, amikor jönnek hozzánk, mert fogadunk csoportokat, egyéneket. De a monostoron belül nincs más jelenlét számunkra, csak egyetlenegy: az isteni. E felé az egyetlenegy jelenlét felé fordulunk mindnyájan. Ott vagyunk közösségben és ott találkozunk – ebben az egyetlenben. Maga az Eucharisztia hozza létre a közösséget: az, hogy Benne élünk, és hogy Ő bennünk él.

Az oltalomhoz visszatérve: történt olyan dolog, ahol konkrétan érezted, tudtad, hogy Krisztus oltalmazza ezt a közösséget?

Volt egy nővérünk, és a családja erőteljesen a hivatása ellen volt. Eljött egyszer a fiútestvére, hogy elviszi tőlünk a testvérét. Betört a Remeteségbe. Határozottan bejött a klauzúrába, és elkezdett benyitni mindenhova, mint egy dúvad, hogy „hol van, hol van?”. Én csak hallgattam, mert a vesperásra készültünk és tudtam, hogy a nővér a kápolnában van. Így haladtunk arrafelé. Kértem magamban Istent, hogy „Uram, add, hogy ne lássa!” Benyitott a kápolnába, és nem látta, pedig ott volt a nővér! Becsukta az ajtót, és ebben a pillanatban meg is tört a keresése. Elindult kifelé, nem higgadtan, nem megbékélve, dúlva-fúlva, de befejezte a keresést. A testvére ott térdelt a kápolnában. Ezt én kinek tulajdoníthatnám, ha nem Neki? Az Úr megoltalmazta.

A konkrét jelenlét hogy valósul meg a hétköznapjaitokban?

Minden nap van négy személyes imaóránk. Ez nem közös, megvan mindenkinek a napirendje, beosztása, mikor melyik imaórát végzi. Ebbe beletartozik természetesen a szentségimádás. Pénteken és vasárnap vannak közös imaóráink, de különben egyénileg végezzük azokat, magányban. A remeteségben való életnek ez az egyik oldala, hogy sokat vagyunk magányban. Több oratóriumunk van Oltáriszentséggel. A szentségimádás természetszerűleg mindennapos. Ennyi, ami a külső kerete. Ennél beljebb mindenki azt éli meg a szentségimádásban, amit enged. Amit magához enged az eucharisztikus jelenlétben. Amikor az ember nem egy hete, nem egy hónapja, nem egy, nem tíz, nem húsz éve, hanem harminc éve végzi, már nagyon helyet talál magának, vagy helyet kap ebben az imában. Számomra az egyik legfontosabb mozzanat az Úr nagyon konkrét jelenléte. Éppen a személyessége a jelenléte. Amikor egy szerzetes imádkozik, az nem csak annyi, hogy most találkoztam az Úrral, jól megvoltunk együtt, hanem az Úr állandóan tanít. Az Ő jelenléte tanító jelenlét. Nem kívülről tanít, hanem azzal, ahogy bennem él, és arra tanít, aki Ő; azzá válni tanít, aki Ő – tökéletes jelenlétté. Amikor ott vagyok az Oltáriszentség előtt, akkor nagyon intenzíven tapasztalható, hogyan hat Isten folyamatosan. Akkor is, amikor csend van, bennem és körülöttem, és nem az érzelmek, meg nem az érzékelhetőség fogja fel Őt. A jelenléte annyira élő, és azt tanítja, hogy az Ő jelenlétében én is jelenlétté válhassak. Ugyanolyan jelenvalóvá Őbenne. Ez nyilván egy szerzetes számára nem csak azt jelenti, hogy jelen van az Úr számára, hanem jelen van mindenki és minden számára. Nekem például az Eucharisztia ebben nagyon-nagyon sokat tanított és tanít. Hogy nem csak úgy vagyok, és fél füllel figyelek, ott is vagyok, meg nem is, elvagyok a gondolataimban, a magam istenkapcsolatában.  Nem. Egyszerűen vagyok. És hadd mondjam ki – mert ha az imában már kimondtam, akkor kimondhatom így is: ahogy az Úr kimondja, Vagyok, aki  vagyok” az égő csipkebokorban, ez tulajdonképpen az Eucharisztiában ugyanúgy kimondódik, és az Eucharisztia jelenlétében, az Eucharisztiában élve, én is kimondhatom, hogy „vagyok, aki vagyok”.

És még valami, ami nagyon intenzív a szentségimádásban: a teremtés. Mindig úgy jövök ki a szentségimádásból, hogy teremtődtem, megint. Folyamatosan teremtődök. Szent János evangéliumában a prológusban olvasható: „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” Ezt el szoktuk küldeni a messzi múltba, hogy akkor ez volt, a teremtés, és egy pillanatba, statikusan beállítjuk a teremtést, de nem: minden általa van és nála nélkül semmi sincs, ami van, mert, hogy ez folyamatosan történik. Tulajdonképpen ezt jelenti számomra az Eucharisztiává válás is. Nyilván ennek egy nagyon intenzív mozzanata a szentáldozás, mert valóban magamhoz veszem, de egy szentségimádásban is megtörténik ez a fajta eggyé válás.

Ami monotonnak tűnik és tényleg az a mi életünkben: minden nap ugyanakkor kelek, minden nap ugyanazt csinálom, ugyanabban az időpontban, és a kerete pont az, hogy ismétlődő. De aki benne él, Ő nem monoton, Ő nem ismétlődő. Tehát az Úrral való kapcsolat teszi mindig újjá ugyanazt. Minden nap 10 órakor szentségimádás. A mai sosem ugyanolyan, mint a tegnapi. A 10 óra, az sosem ugyanaz a 10 óra. Ugyanakkor annak, hogy a keret ismétlődő, hallatlan pozitív súlya van.

Úgy tudom, a megtérésed az Eucharisztiához kötődik.

Tulajdonképpen én az Eucharisztiában tértem meg. Nem voltam hívő ember, nem nevelkedtem keresztény családban. Egyszer elhívtak egy bérmálásra, és akkor léptem be életemben először templomba, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mi a bérmálás. Beléptem és nagy erővel szólt már az orgona. Ez volt az első belső tapasztalatom, mert nagyon a mélyemben hallottam az orgonaszót. Akkor fedeztem fel, hogy van bennem valami mélység, amit nem ismerek, mert ott hallottam ezt a zenét. Leültünk a helyünkre, elkezdődött a szentmise, (a pasaréti ferences templomban), jött László atya és a ferencesek csuhában, néztem, hogy kik ezek a furcsa emberek.   14 éves voltam. Elkezdődik a szentmise, semmit nem fogok belőle, de ott vagyok. Bérmálás: semmit nem értek. Folytatódik a szentmise, és amikor elérkezik oda, hogy „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, akkor egyszerűen feltárult előttem, hogy ki az Isten Báránya, ki az, aki elveszi a világ bűneit. Amikor arról beszélek, hogy belső bizonyosság, meg ismeret, nekem ez volt az első Isten-tapasztalatom. Nem az, hogy valamit tett az életemben, hanem feltárulkozott, hogy ki Ő. A nagy megtérés később végül is az volt, amikor az Úr hosszas hívására igent mondtam: tíz évig ellenálltam. Amikor igent mondtam, elvezetett a Klarissza Remeteségbe. Klarissza hivatásunk egyik lényege az, hogy nincsenek külső tevékenységek, nincsenek külső szálak, nincs, amin még el lehet bolyongani, gondolkodni, tevékenykedni, akármi, hanem koncentráltan nincs más, csak az Isten és én. A mi kapcsolatunk a lényeg. Akinek erre hivatása van, az erre teremtetett. Lehet, hogy én például nagyon türelmetlen vagyok, de legmélyebben mégis az Úr erre teremtett, vagyis erre alkalmassá, képessé tett. Szerintem az Úr mindenkit nagyon konkrétan valamire és valahova teremtett. Nagyon konkrétan. Az Úr – nézd meg – megszólítja Ábrahámot, megszólítja a többieket, mindig azt mondja: Menj, indulj el, én megmutatom, hova. Nagyon konkrét. A jelöltségem ideje alatt én minden este zokogva adtam hálát, hogy „Uram ide hoztál, itt vártál, én meg mentem jobbra-balra, de te megfogtál és letettél ide.”

A szentmise hogy történik nálatok?

Általában átmegyünk a ferences testvérekhez, akikkel egy utcában lakunk itt Szécsényben. Egy héten egyszer egy testvér átjön, és itt misézik. Minden nap reggel 7-kor van a nagytemplomban szentmise, amin ott vannak a ferences testvérek, a szegénygondozó nővérek és mi, tehát gyakorlatilag ez szerzetesi mise is. Ez egy „ferences város”. Nagyon jó velük lenni a misén, minden nap az ő prédikációikat hallgatni, egy szellemet teremt közöttünk és szorosan összekapcsol minket a szentmise. Egyébként nekünk ez szempont az alapításnál. Amikor alapítunk, templom mellett keresünk helyet. Tehát mindenképpen olyan helyen telepszünk le, ahol részt vehetünk szentmisén.

Az eucharisztikus életetek a testvéri közösségben hogy nyilvánul meg?

A gyümölcseiről ismerhetjük fel.

Mik a gyümölcsei annak, hogy valaki az Isten jelenlétében él?

Az első és legfőbb a szeretet. Az Úrban próbálunk élni, Ő formálódik ki bennünk. Olyan lesz a magatartásunk, olyan lesz az életmódunk, amiben Ő nyilvánul meg. A türelem, a másikra való odafigyelés, a munkában való nem kapkodás, a rendezettség. Egyszerűen megjelenik Krisztus. Egy ilyen közösségben nagyon fontos az, hogy egymás számára hogyan mutatjuk meg az Urat. Fel kell ismernünk a másikban is, és saját magunkból is Őt kell adnunk.

Egy szemlélődő közösség a kommunió által lesz nagyon intenzív. Nem úgy vagyunk szerzetesnővérek, hogy néha találkozunk és érdeklődünk egymás felől, hanem úgymond éjjel-nappal, és legtöbbször a csendet osztjuk meg egymással. Mert sokat vagyunk csendben. Látjuk egymást, jön velem szemben egy nővér, de nem szólunk egymáshoz. Mély tapasztalatom volt a szerzetesi életem elején, hogy intenzívebben éltem meg így a nővértársaimmal való egységet, mint hogyha akármilyen mély szinten beszélgettünk volna. Az sem véletlen, hogy közösségünknek az a szolgálata kifelé, hogy amit bent élünk, azt osszuk meg az emberekkel. Ha bejön valaki a fogadó oratóriumok egyikébe, akkor az esetek többségében azért jön, mert valahol az Isten-kapcsolatát keresi, mélyíti vagy elveszítette. És a nővér, aki fogadja, abból fog beszélni, amit saját maga is él. „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom.” Ha jön valaki, akkor nem valamiket adunk, még csak nem is lelki morzsákat szeretnénk osztogatni. Hanem amikor jön valaki, akkor az Isten hívta ide, és az Úr akar hozzá szólni. És egy nővér jelenléte csak arról szól ebben a fogadásban, hogy meghallja, az Úr mit szeretne ennek az embernek mondani. Vagyis az a csend, amit általában saját magában is megmunkál és megteremt, hogy meghallja az Urat, ugyanazt teszi a bejövő emberrel is. Ha jön valaki, akkor elhallgatok. A másik beszél, nálam nagy a csend. Figyelek, de nem gondolkodom, hanem befogadok. Találkozik a szívemben az Isten és az, amit az ember elmondott, aki ő, és ebből fakad az, amit mondanom kell.

A hármas fogadalom hogy segít abban az életformában, amelybe Krisztus vonz titeket?

Nekem a szegénység = Krisztus, tisztaság = Krisztus, engedelmesség = Krisztus. Nem pusztán annyi, hogy most megfogadtam, ígérek valamit, hanem ami egyébként a regulánk is. Az életformánkat úgy fogalmazza meg Szent Ferenc is és Szent Klára is, hogy „tartsák meg a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumát, élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban”. Tehát mi egy személyt követünk a fogadalmakon keresztül: Jézus Krisztust, aki egészen az Atyáé – erről és csak erről szólnak a fogadalmak. Szerintem nem jó, ha egy szerzetes úgy kezdi felépíteni az életét, hogy ő majd hogyan lesz szegény, hogyan lesz engedelmes, hogyan lesz tiszta. Jelen van az Isten, aki mindent betölt. Ettől fogva Ő csinálja, hogy én hogyan vagyok szegény, hogyan vagyok tiszta, hogyan vagyok engedelmes. Ő teszi, ha engedjük, és nem mi fogalmazgatjuk ezt.

Mit jelent nektek a NEK?

Ujjongást. Pont azért, mert Vele élünk. És örülünk, hogy megjelenik országos szinten minden hívő lélek lelkében és világszerte. Amit mi beleteszünk, az, ahogy ezt a folyamatot kísérjük, s az nyilván nem lehet más, mint a mi odaadottságunk. És ami ezekben a hónapokban sokkal hangsúlyosabb, például a kedd éjszakai szentségimádásunk, mert mindig van valami, amiért felajánljuk. És ez most a NEK. Az Eucharisztikus Kongresszuson keresztül az Eucharisztia minket látogat. Ebben mégis van különleges kegyelem, amit most a mi népünk kap. Hogyan akarja az Eucharisztia ma a mi népünket látogatni és benne minket, engem? Azt gondolom, hogy ilyen eseményeknek van külön kegyelmi hatása, áldása. És ez alól egy klarissza sem vonja ki magát. Nem azt mondja, hogy „Hát, figyeljetek, nektek jó a NEK, mert mi úgyis állandóan az Eucharisztiában élünk, úgyhogy csináljátok csak…” Mi is készülünk arra, hogy a NEK külön kegyelmeire alkalmassá váljunk. Befogadjuk azt, amit az Úr készíteni akar számunkra is. Meg az, hogy amikor az Úr előtt vagyunk – ez egyébként mindig így van –,akkor a szívünk megnyitása az egyben a lelkek megnyitása is. A készületünk az, hogy mi itt szépen csendben nyitogatjuk a szíveket meg a lelkeket erre.

Az ember hihetetlenül megkapja önmagát az Úrtól. Szent Klára használta a tükör-képet, mint spirituális szimbólumot: „Ebben a tükörben nézd magadat minden nap, benne szemléld orcádat szüntelenül… és hasonulj át az istenség tökéletes hasonmásává, hogy te magad is megízlelhesd azt az elrejtett édességet, amelyet maga az Isten a világ kezdetétől tartogat az őt szeretők számára, s melynek ízét barátai már itt ízlelik.” Nézz bele a tükörbe, nézd Őt és akkor meglátod magadat! Ha belenézünk az Eucharisztiába, akkor meglátjuk önmagunkat, megkapjuk önmagunkat.

Ezzel a Szent Klára mondattal a NEK-ért szoktam imádkozni. Nem a szervezést, a cselekedeteket, hanem a lelkekben való történést hordozom.

Beszélgetés és fotó: Mészáros Anett / MSZKI