Szerzetesjelöltek 1938-ban

Sorozatunk második részében három olyan nővér visszaemlékezését olvashatjuk, akik 1938-ban már szerzetesjelöltként vettek részt az Eucharisztikus Kongresszuson.

Maróti Margit testvér a Jézus Szíve Társasága jelöltje volt, 17 évesen.

„Emlékszem, rengeteg külföldi vendég is érkezett a kongresszusra. Előtte lévő napokban összehívták a Társaság tagjait, és megtanultunk pár mondatot angolul, hogy ha kérdeznek, tudjunk felelni. Ezzel is készültünk. Volt akkor egy testvérünk, Gamerra Alberta, aki bárónő volt és több nyelven beszélt, őt nagyon sokfelé hívták fordítani.

Amire még emlékszem, az az esti dunai körmenet az Oltáriszentséggel. Rengetegen imádkoztunk akkor a Duna mindkét partján. A hajók ki voltak világítva, főleg az, amelyiken az Oltáriszentség volt. Maga a szentségtartó is ki volt világítva. Az emberek nagyon meghatódtak, ott térdeltünk mind a parton, úgy imádkoztunk. Utána még a tűzijátékot is láttuk, mielőtt hazamentünk. Mivel a Társaság tagjai sokfelé voltunk a tömegben, a velünk ott lévő atya magasra tartotta a kezét és rátett egy kalapot, hogy jól lássuk, őt kövessük, és ne keveredjünk el.

Akkor mindenre kíváncsi voltam, mindenről tudni akartam. De más programokra nem tudtam elmenni, mert sok vendégünk volt, őket kellett ellátni.

Még előző években Páter Bíró, a Társaságunk alapítója is tartott a kongresszusra felkészítő előadásokat, de erről én csak hallottam, mert akkor még nem tartoztam a Társasághoz.”

*****

Balassa Julianna Sigisberta nővér 1938 április végén érkezett Budapestre Óbecséről (Jugoszláviából), már az Isteni Üdvözítő Nővérei jelöltjeként. Így hirtelen belecsöppent a kongresszussal kapcsolatos teendőkbe is.

„Angyalföldön a Huba utcában volt akkor egy kb 100 fős rendházunk. Nagyon sok vendég jött, akik a kongresszusra érkeztek Budapestre, nálunk is minden kis helyiséget kialakítottunk szálláshelynek. Ahová nem jutott ágy, oda matracokat tettünk. A rendházzal szemben volt egy hatalmas iskolánk, kb 1200 kislány járt hozzánk, óvodától tanítóképzőig, oda fogadtuk a népeket. Mert akkor azokban a hetekben nem volt tanítás. Meg a rendház vendégszobáiba is jöttek külföldiek.

Rengeteg vendég érkezett akkor Budapestre, és a szervezők kérték, hogy mi is segítsünk az elszállásolásukban. Emlékszem, az étkezések körül is nagy zűrzavar volt, minket (nővéreket) is kértek, hogy osszunk ételt, mert nagyon sok a vendég, nem győzik központilag az ellátásukat.

Kint voltunk a Hősök terén az ifjúság miséjén, az egész tér és a környező utcák is tele voltak a népekkel. Nagy tömeg volt, be voltunk szorítva, alig láttunk ki. Mégis emlékszem a felemelő élményre. 16 éves vidéki lány, először voltam ott Budapesten… Gyönyörű emeletes oltárt építettek. Nagyon szép szertartás volt. Utána mi hazamentünk ebédet főzni, a vendégeink meg mentek nézni a várost, és ebédelni jöttek csak vissza. Délután megint a városba mentek.

A nővérek közül csak ketten-hárman tudtak elmenni egy-egy rendezvényre, ahogy be tudták osztani a munkát.

Egyik este emlékszem, engem is elvittek a hajós körmenetet nézni a Dunán. Hát, az fantasztikus volt. Énekeltünk, imádkoztunk, nagyon szép volt. De ez már azután történt, hogy beszélgettem az elöljárómmal.

Merthogy hamar elfogott a honvágy. Minden reggel 4 órakor keltettek bennünket, mentünk ablakot tisztítani, takarítani, az iskolában a termeket felmosni, ahol készítettük a helyet a vendégeknek. Ha volt időnk, ettünk, ha nem volt időnk, nem ettünk. Pár hét után azt mondtam, én nem bírom tovább. Előtte Óbecsén 6 hónapig éltem együtt a nővérekkel, az egészen más volt. Sokat dolgoztunk ott is, de rendes napirend szerint éltünk, imádkoztunk, mindennek megvolt az ideje. Itt Budapesten pedig egészen más volt, és azt hittem, ez itt mindig így megy. Gondolkodtam rajta, hogy egész életemben ezt nem fogom bírni. Bejelentettem a nővéreknek, hogy hazamegyek. Volt egy nagyon bölcs főnöknőnk, Katalin nővérnek hívták. Behívott az irodájába és azt kérdezte:

– Kedves Julika! Hogy jött ez a honvágy?

– Nem bírom ezt a sok munkát, nehéz nekem így élni, azt hiszem, tévedtem, nem a megfelelő helyre léptem be.

– Figyeljen ide, most ez az egy hónap mindjárt elmúlik, ez nem számít, a kongresszus idején most össze-vissza van minden nálunk, se éjjelünk, se nappalunk, a vendégek miatt. De jövő hónapban már minden másként lesz. Meglesz önöknek is, hogy mikor dolgoznak, mikor tanulnak, mikor esznek, mikor imádkoznak. 3 hónap után pedig kimegy Máriabesnyőre, akkor beöltöznek, és akkor lesz még egy éve, a noviciátus, gondolkozni. Ha nem érzi jól magát vagy úgy látja, nincs hivatása, akkor elmegy. Ha meg jó lesz itt nálunk, akkor marad. De ha most elmegy, lehet, hogy később megbánja.

Elgondolkoztam rajta, hogy mennyire igaza van. Ezek szerint jó lesz kitartanom, megpróbálni, hogy mi lesz a kongresszus után… Sürgönyöztem haza, hogy mégsem érkezem. (Mert előtte már írtam is a szüleimnek, hogy hazamegyek.) Megnyugodtam, dolgoztunk sokat a kongresszus végéig, aztán helyreállt a napirend.

Szeptemberben beöltöztem. Hálás vagyok, hogy az elöljáróm akkor nem engedett rögtön haza. Azóta is örülök, hogy megfogadtam a tanácsát.”

*****

Kiszély Márta nővér a Congregatio Jesu (akkor még Angolkisasszonyok) szerzetesrendbe jelentkezett jelöltnek a kongresszus évében.

„18 éves voltam akkor. Épp az érettségire készültem. Hol van az a lány már, aki akkor 18 éves volt!

Budapesten éltem a szüleimmel és az öcsémmel, a Szent Rita kápolna melletti házban, a Kun u. 7-ben, édesapám ott volt templomgondnok.

A 8. gimnázium utolsó évében, a félévi szünetben lettem jelölt, akkor kaptam meg febr.2-án a jelöltgallért. Az osztálytársaimnak nem mondtam meg előre. A szünet utáni első tanítási napon nem mertem egyedül bemenni az osztályterembe, hanem a Máter Marsovszky-t (ő volt a történelemtanárunk) kértem meg, hogy vele mehessek be az osztályba. A lányok nagyon megdöbbentek. Óra után nem is tudtam kijönni a padból, körbeálltak és kérdezték, hogy miért nem mondtam meg nekik.

– Miért, te bemutattad már nekünk a vőlegényedet? – kérdeztem az egyiküktől.

 Erre elnevették ők is magukat. De meg voltak lepődve, váratlanul érte őket a döntésem.

Angolkisasszonyok a kongresszuson

Ez volt 38-ban. A kongresszus alatt már jelölt voltam.  Úgy emlékszem, minden ünnepi misén ott voltam. Engem az elöljáróim kiküldtek Zugligetbe, hogy az érettségire készüljek. De mondanom se kell, én el akartam menni az ünnepségekre. A novicmesternőnek, Máter Kelemen Reginának mondtam, hogy az osztálytársaim mind mehetnek, én meg azért nem mehetek a kongresszusra, mert jelölt vagyok?

-De hát a pesti nővérek azért küldték magát Zugligetbe, hogy készüljön az érettségire, velük nem mehet.

-Hát akkor megyek a zugligetiekkel.

-És mit csinálunk, ha meglátják magát?

-Majd leguggolok, hogy ne vegyenek észre.

Szóval trükkösen kitaláltuk. Úgy is volt: amikor a városban megláttam, hogy jön a pesti csoport, leguggoltam, utána meg körülálltak a többiek.

A kongresszus tényleg sok időnket elvette, és a novicmesternő aggódott, hogy nem fogok tudni leérettségizni. Mondtam neki: Pótérettségi lesz, de pótkongresszus nem! Akkorát nevetett a Máter!

Ott voltam minden rendezvényen, amire csak el lehetett menni. A hajós körmenetet is néztük a Dunapartról a zugligetiekkel. Emlékszem, hogy a Lánchídon volt egy nagy Oltáriszentség-kép kivilágítva.

Nagyon örülök, hogy megvan a kongresszus emlékkönyve! Hála Istennek, hogy megörökítették! Segít visszahozni az emlékeimet.

Nagyon szép időszakot éltünk meg akkor az egyházban. És hogy éppen akkor léptem be a rendbe, ez nekem különleges élménnyé tette.”

*****

Beszélgetőtárs: Bencze M. Regina SSND / MSZKI

Képek forrása: Forteplan; CJ rendi archivum