A kongresszusi jelvény

Sorozatunk hetedik részében négy olyan szerzetes visszaemlékezését olvashatjuk, akik több mint 80 éven át, sok-sok költözés után is őrzik a gyerekkorukban kapott kongresszusi jelvényt.

*****

Bárdos Oresztész (Magyar Bencés Kongregáció Szent Mór Perjelség)

1938-ban Budán laktunk, a Krisztina körút és a Csaba utca sarkán. Fontos esemény volt akkor a kongresszus, gyerekként is nagy lelkesedéssel figyeltünk mindent, ami történt. Három eseményre emlékszem élesebben. Az egyik: részt vettem az ifjúsági szentmisén. Mostanában olvasgattam, hogy az az elsőáldozók miséje volt, de erre nem emlékszem. Én nem ott voltam elsőáldozó, hanem sokkal korábban, hiszen akkor már 10 éves voltam. Az iskolával voltunk kint akkor ezen a szentmisén. Az elemi iskola utolsó osztályába jártam, az Attila utcai elemi iskolába, az nem egyházi iskola volt. (Gimnáziumba már egyháziba jártam a következő tanévtől, az Érseki Gimnáziumba, Budán.) Határozottan emlékszem, hogy a Városligeti tó ki volt szárítva és annak a medrében álltunk ezen a szentmisén. Arra nem emlékszem, hogy olyan messziről mit láttunk… A himnuszt már ismertük a kongresszusra, ott énekeltük az ifjúsági misén, valószínű, előtte az iskolában megtanulhattuk. A mise után kakaót tologattak kis kocsikon a gyerekek között, kaptunk egy kis reggelit.

A másik, amikor a családommal mentem ki este a hajós körmenetet nézni. Figyeltük, hogy melyik hajón lehet az Oltáriszentség, mert több hajó ment egymás után. Úgy emlékszem, akkor voltak először kivilágítva a hidak is a Dunán, az is nagyon szép látványt nyújtott. Meg tűzijáték is volt! Nem emlékszem, hogy pontosan hányan voltunk ott a családból, csak a látvány maradt meg bennem. Tizenegyen voltunk testvérek, de akkor még nem is élt mindenki. Én a második vagyok a sorban.

Meg egyszer láttam – sőt, most is látom magam előtt – valamelyik szertartás előtt vagy után a Pacelli bíborost papi kísérettel vonulni. De arra nem emlékszem, hogy ez melyik útvonalon volt.

Az édesapámnak – Bárdos Lajosnak – is szerepe volt, mint kórusvezetőnek, valamelyik nagy közös éneklést ő dirigálta a kongresszuson.

Ezek az emlékeim maradtak meg. Általában nagy lelkesedésben voltunk a kongresszus miatt. A jelvényt is akkor kaptuk, ezt azóta őrzöm.

*

Dörnyei Gizella Mechtild (Szent Benedek Leányai Társaság)

A kongresszus idején öt éves voltam, Budapesten éltünk. Szüleim nagyon komolyan vették a hitüket, mindketten a Ferences Harmadrendhez tartoztak. Édesapámnak lelki atyja volt és naponta áldozott. Édesanyám ugyanúgy. Akkor még az ritkaság volt. Úgyhogy én a szentmisére már édesanyám szíve alatt jártam.

Hála Istennek, édesanyám és édesapám igen szépen élték a házasságot. Meg a gyerekeket is nagyon szerették a szüleim. Féltek, hogy engem már nem tudnak felnevelni, mert későn születtem, ezért nagyon önállónak neveltek. Amikor beszélgettek, oda kellett ülnöm, és megkérdeztek, hogy mit szólok ahhoz a dologhoz, amiről éppen szó volt. Nagyon otthonos voltam vallási témákban is, mivel vasárnaponként a szentbeszédeket is megjegyeztem, és otthon beszélgettünk róla. A szüleim akarták, hogy gondolkozni tudjak ilyesmikről, hogy ha egyedül maradok esetleg, akkor is legyen önálló véleményem. De hála Istennek, édesanyám 81 évet élt, édesapám 94-et, így nem maradtam egyedül.

Édesapám – Dörnyei Lajos – tagja volt a kongresszus rendező bizottságának. Ő a városházán dolgozott a kongresszus idején, és így sokat tudott segíteni, mint a városháza munkatársa. A város vezetősége sok új bérházat épített, azok utána városi házak lettek, kiadták bérlakásnak. Például a Forgách utca egyik oldala üres volt még akkor, és ott végig sorba háromemeletes házakat építettek, több szobás lakásokkal, és egy-egy vidéki család kapott azokban helyet a kongresszus idejére. Volt konyha is, ahol ha akartak valamit enni, melegíthettek. Ágyak meg ilyesmi nem volt, hanem friss szalmát hoztak fel vidékről, szalmazsákokat készítettek, és takarókat adtak hozzá. De mosdó lehetőség is volt, mert azokban a lakásokban már volt fürdőszoba. Egy-egy család így jól megvolt ott. Ezt a város építtette a kongresszusra, hogy legyen elegendő szállás.

A hajós szentségimádáson részt vett édesanyám és a nagyobb testvéreim négyen, akik már elmúltak tíz évesek. Mi édesapámmal a Duna-parton imádkoztunk. A hajó méltóságteljesen úszott észak felé, gyönyörű volt a közepén álló, kivilágított monstrancia.

Édesapám a férfiak éjszakai szentségimádására is magával vitt. Neki ott volt egy saját térdeplője. Mármint ami az ő helye volt. És amikor neki el kellett mennie valahova közben, én szépen oda térdepeltem, mondván, hogy most én helyettesítem. Amikor visszajött, akkor meg ő térdepelt le, és akkor eléje ültem, a lába elé. És felemelt időnként, hogy lássak mindent.

A záró körmenetre is emlékszem. Édesapám igen büszke volt rám, szívesen vitt mindenhova, mert nem volt velem semmi gond. Gyalogolni nagyon jól bírtam, csak a járműveket nem bírtam. Lovas huszárok, katonák, zenekarok, énekkarok is voltak a körmeneten. Mindenki ünnepi díszben, fegyelmezett sorokban. Közben hol zene szólt, hol a nép soraiból zengett a szebbnél szebb ének. Nagyon szépek voltak a sokféle színbe és habitusba öltözött szerzetesek is. (Tudtam, otthon beszéltek róla, hogy ők a Jó Isten kiválasztottjai.) Az Oltáriszentséggel áldást kaptunk, azt még a menet oldalán sorfalat állók is térdelve fogadták. A kongresszusi himnusz refrénjét hamar megtanultam, a körmeneten már szívből énekeltem: „Forrasz eggyé békességben minden népet, nemzetet.”

Most, mikor legutóbb költözködtem, megtaláltam a kongresszusi jelvényt is. Könyvem is volt a kongresszusról, csak azt nem tudom, hova lett…

*

Németh M. Berta (Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata)

Nyírcsaholyban laktunk, 1938-ban 11 éves voltam. Édesapám ott volt a kongresszuson, együtt mentek férfiak a faluból, vonattal. Nálunk nem volt akkor még zokni meg cipő, csak kapca. Most is előttem van, ahogy apám egyik reggel ott ült és tekergette a lábára a kapcát, húzta fel a csizmáját, amikor indult a kongresszusra. A családunkból egyedül ő ment el, a rokonságból sem volt más. Apám egyháztanácstag volt, benne volt a vezetőségben. Én gyenge gyermek voltam, az eszünkbe se jutott, hogy én is elmehetnék.

Gyerekkoromban amikor nem aludtunk el este hamar, apám sokszor mesélt egyházi vagy vallásos dolgokról, biztosan mesélt a kongresszusról is utána, de arra már nem emlékszem, hogy mit. De az indulása reggele nagyon megmaradt bennem. És még az is, hogy Budapestről hozott nekünk is kongresszusi jelvényt!

*

Volszky Gizella (Congregatio Jesu)

Tíz éves voltam 1938-ban. Az angolkisasszonyok iskolájába jártam Egerben, ahol aztán később be is léptem a rendbe. A kongresszus előtt meghirdették nálunk az iskolában, hogy egy kisebb csoportnyi gyereket elvisznek Budapestre, akiket a szüleik elengednek. Mivel ilyen kicsi voltam, édesanyám bement a nővérhez és azt mondta: „Csak úgy mehet, hogyha a kezét fogja végig, mert olyan tömeg lesz, hogy másképp nem engedhetem el.” És emlékszem, hogy végig a Mater Semsey kezét fogtam, nem engedte el valóban a kezemet, amikor Pestre mentünk, hiszen életemben akkor voltam először a fővárosban. Végül is 12 gyereket engedtek el az iskolából és két felügyelő volt velünk.

Én hogy úgy mondjam, „kegyelmi” gyerek voltam, mert például abban az időben második osztályban lehetett elsőáldozónak lenni, és engem első osztályban már engedtek. Vizy Miklós egri kanonok úr ajánlott, mert ő ismert engem, ezért lehettem korábban elsőáldozó. Aztán 1938-ban voltam bérmálkozó. Most csak 14 éven felül lehet bérmálkozni, én meg akkor csak 10 éves voltam. Ezt azért mondom el, mert ez engem teljesen a kongresszushoz köt. Utána júniusban volt a bérmálás. Édesanyám nem akart engedni, de Vízy kanonok úr azt mondta, hogy ő ragaszkodik hozzá. Dizsinek becézett engem. És akkor azt mondta, hogy „Dizsinek muszáj bérmálkozni, mert olyan év van most, amikor a legtöbb kegyelmet kapja.” Édesanyám mondta neki, hogy „de nincs ruhája, csak a kis elsőáldozásos, nekem meg nincs pénzem új ruhára”, mert édesapám akkor katona volt… Azt mondta a kanonok úr, hogy „ezt bízza rám”. Elvitte az elsőáldozási ruhámat, és azt átalakították, kitisztították.  És azt is mondta, hogy bár bérmaanya szükséges – de volt is, a nagybátyámnak a felesége -, azt mondta, hogy „azt az Úr Jézus tudja, hogy én leszek a bérmaapja”. Kriston Endre püspök úr bérmált minket az egri bazilikában. Még a helyre is emlékszem, hogy hol álltam. Nagyon sokan bérmálkoztunk, külön a lányok, külön a fiúk egy-egy sorban. Valóban kegyelmi dolog volt, szóval erre emlékszem. Június 6-ra esett akkor a bérmálkozás.

Nemzeti Újság 1938. május 29.

Szóval előtte voltunk Pesten a kongresszuson. Arra emlékszem, hogy hajón vitték az Oltáriszentséget. Mi nem hajón ültünk, hanem a parton álltunk, de ott ment előttünk a hajó, és én akkor láttam a Pacelli bíboros urat, ahogy fogta az Oltáriszentséget, az most is egy kicsit előttem van. Akkor mindenki leborult, aki csak ott volt. (Ez valahogy összekötődik bennem például, nagyon nyomósan megmaradt, mikor ő pápa is lett, hogy hogyan tartotta az Oltáriszentséget.) Mindnyájan csak arra ügyeltünk, hogy az Oltáriszentséget lássuk. Nekünk ez volt a lényeg, bár kisgyerekek voltunk még, mégis ennek örültünk leginkább.  A lelkünkben megmaradt. Másra nem emlékszem, még arra sem, hogy mikor jöttünk haza, vagy hol aludtunk.

Az biztos, hogy csak vonattal tudtunk menni. Tehát nem volt ez a buszozás, csak a vonatlehetőség. Még kocsi sem nagyon volt. Nyilván az a nővér ismerős volt Pesten, aki vezetett bennünket, hogy hova szállunk fel, vagy hol állunk meg. Azt sem tudom, hogy hol, csak hogy a Duna-parton álltunk. Rengeteg ember volt ott. Mivel még kicsik voltunk, minket előre engedtek. Valóban tisztán láthattuk. A hajó most is előttem van, azon is sokan voltak, de ahol a Pacelli bíboros az Oltáriszentséget tartotta, ott a légtér szabad volt. Őt nem takarták el. Mindenki láthatta, aki csak akarta. Ennyi emlékem maradt.

Megtaláltam most is ezt a rézből készült kis érmét, amit ott kaptunk vagy vettünk (erre nem emlékszem). Én ezt úgy őrizgetem, mint drága emléket. A kongresszus és az én bérmálkozásom tehát egymás után történt. Bennem összekapcsolódik ez a két élmény. A lényeg, ami nagyon megmaradt, hogy a Szentlélekkel is találkozhattam.

*****

Képek: Forteplan, Piarista Múzeum

Beszélgetőtárs: Bencze Regina SSND / MSZKI