„az Eucharisztia jelenlétében, az Eucharisztiában élve, én is kimondhatom, hogy vagyok, aki vagyok”

Számomra ez a mondat azt jelenti, hogy ha van egy olyan hely vagy társaság, vagy csak egy személy, ahol ezt valaki ki tudja mondani, és tud úgy viselkedni, ami ténylegesen ő és teljesen önmagát adja, akkor van igazán otthon vagy akkor találta meg igazán a helyét.

(VV)

Ebben a beszélgetésben a nővér megtérése elindított bennem egy személyes szálat is. A nővér tulajdonképpen „véletlenül” tért meg. Nem keresztény családba született. Elhívták 14 évesen egy bérmálásra. Életében először járt templomban. Aki vallásgyakorló családba születik, az rengetegszer jár templomba, imádkozik, áldozik. Mégis kevés keresztény hívő ember választja hivatásának a szerzetességet. Ferenc-Mária nővér elmondja, hogy fogalma sem volt arról, mi a mise, mi az a bérmálás; mégis amikor belépett a templomba, akkor érte egy olyan tapasztalat ami előtte soha: „Akkor fedeztem fel, hogy van bennem valami mélység, amit nem ismerek, mert ott hallottam ezt a zenét.” Neki ez volt az első bizonyossága, hogy ő nem véletlenül van itt, és hogy neki itt kell most lennie. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott, amikor „átkerültem” ebbe az iskolába. Nem tudtam, hova jövök; tulajdonképpen arra sem tudtam konkrét választ adni, hogy miért pont ide jöttem. Az első érdekes tapasztalatom Székesfehérváron történt. Amikor este a csöndben lefeküdtünk a templom szőnyegére, és csak bámultam a kupola résén át az eget. Hosszú perceken át. Nekem ez volt az első bizonyosságom arról, hogy én nem véletlenül sodródtam oda, ahol most vagyok.

(KK)