Az ötödik részben három olyan nővér mesél nekünk, akik kamasz lányként vidékről utaztak fel a kongresszusra – egyikük a szüleivel, ketten pedig az osztálytársaikkal. De arra mindhárman pontosan emlékeznek, hogy új ruhát kaptak erre az ünnepre.
*****
Máriai M. Romuálda nővér (Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata)
1938-ban 13 éves kamasz lányka voltam, a Társulatunk bajai iskolájába jártam, onnan jöttünk fel Budapestre. Fokozta az élményt, hogy akkorra más lett az ünnepi ruhánk, mint a régi matróz. Az új ruha búzavirágkék volt, piros vitézkötéses gallérral, ami hátul egészen betakarta a hátunkat. Derekunkon egy kis öv volt, alul is volt ugyanilyen piros csík, meg fehér csík. (Három csík volt, de nem tudom melyikből volt kettő. Valahol Baján van még ebből az egyenruhából, azt hiszem, egyszer ki is volt állítva.) Úgyhogy az új ruhát külön élveztük. Egy ilyen nagyobb lány szereti a szép ruhát…
Együtt jöttünk fel az iskolából, hajóval. Az volt a legolcsóbb közlekedés. Bajáról általában azzal jártunk fel a fővárosba, ha más valami is volt. Reggel korán ért Pestre, este meg volt visszafelé.
A Mester utcában laktunk egy iskolában. És tudom, hogy esett az eső nagyon, és lucskos lett a harisnyánk. Akkor volt rajtunk először nem fekete, hanem mogyorószínű selyemharisnya. Mindnyájan kimostuk és az esernyőn szárítottuk. Akkor még inkább nevettünk rajta. Ez így megmaradt, mint egy élmény.
Másnap azért szép idő volt. A Városliget tava ki volt szárítva, hogy elférjünk, de rengetegen voltunk. Szép volt az úgy az iskolásokkal. Mindenütt mindenkinek megvolt a helye pontosan. Hogy még hol voltunk, nem tudom. De maga a szentmise megmaradt az emberben, az nagyon szép volt. Jó volt látni, hogy olyan sokan vagyunk, sok diák. Arra is emlékszem, hogy milyen szép volt, ahogy a papok bevonultak, meg az egész szentmise felépítése. Két fillérbe került a kongresszusi énekfüzet. Azokat az énekeket már korábban az iskolában tanultuk, főleg a himnuszt, azt már kívülről tudtuk jórészt.
Aztán arra is emlékszem, hogy néztük este a hajót, a szentségimádást a Dunán. Ott a parton is egy számunkra kijelölt helyen álltunk és nagyon jó helyünk volt. Valahogy az ifjúsági szentmise jobban megmaradt; a Duna-parton a hajót láttuk ugyan, de a szentségimádást mélyebben nem éltem át.
Valamikor még színházban is voltunk, de azt már nem tudom, hogy melyik színházban és mit néztünk. Talán valami vallásosabb darabot. Vissza Bajára is hajóval mentünk. Este indultunk Pestről, és reggel értünk haza, úgyhogy egy éjszakát megspóroltunk.
A kongresszust persze annyira nem tudtuk átélni, nem jutottunk még el odáig – amin át kell esni mindenkinek, még ha egyházi iskolába jár is -, hogy most már nem azért megyek, mert kell, hanem önmagam is átélem azt a hitet… Azért az a szentmise nagyon elevenen megmaradt, mert nagyon sok iskola felvonult, ezt élmény volt látni.
*
Szűcs Mária Róza nővér (Isteni Megváltóról nevezett Nővérek)
1924-ben születtem, Öttevényben laktunk a szüleimmel. Édesapám harmadrendi kármelita volt és vasutas. Úgy járt dolgozni, hogy belefért neki az, hogy reggel elment a hat órai misére, mert közel laktunk a templomhoz, meg a főnöke is rendes volt ilyen szempontból. 1938-ban még iskolás voltam. Elvégeztem a hat elemit és utána polgáriba jártam.
Otthon a faluban nagy készülődés előzte meg a kongresszust. Sokat beszélgettek róla mindenütt: a vonaton, az utcán vagy a nénik vasárnap délutánonként a házuk előtt a padon üldögélve. Egyszer valaki azt mondta, azért fognak latinul beszélni a kongresszuson, mert Latin egy nagy város. És erre azt felelte az egyik gyerek: Dehogy nagy város, óceán! Onnan jön majd sok pap! Ezen persze jót nevettünk.
Az asszonyok arról is beszélgettek, hogy mit fognak viselni a kongresszuson. Azt beszélték, a legszebbek lesznek azok az asszonyok, akiknek csipkés meg hímzett fejkendőjük lesz. Olyan ám, amilyet még nem láttunk. Én is kaptam akkor új ruhát! Szerettem volna egy ridikült is, hogy abba tehessem a zsebkendőmet és a rózsafüzéremet, imakönyvemet, de az összegyűjtögetett pénzemből nem telt rá. Édesanyám azt mondta akkor apámnak: Te, ennek a gyereknek ezt nem lehet megtagadni! Egészítsük ki a pénzecskéjét! Tehát úgy mehettem a kongresszusra, mint az úri hölgyek.
Sok háznál ekkorra festették át a kerítést. Széppé tették az utcákat és a templomot is felújították. A templomunk ki volt rakva egyforma szép kövekkel, és ami töredezett volt, azt akkor kicserélték. A padokat is átfényezték. Ebben a nagyobb gyerekek is segíthettek: kaptak ecsetet meg valami fényező anyagot. Nagyon büszkék voltak, hogy ezt ők csinálhatták. Ha valamelyik gyerek rosszat tett akkoriban, már egymásra is rászóltak: Le akarsz maradni a kongresszusról?
Én jó gyerek voltam, biztosra vettem, hogy a szüleim engem elvisznek Pestre. Volt ott egy rokonunk, az édesanyám unokatestvére, hozzá mentünk fel vonattal egyik este. Győrből indult különvonat, ami olcsóbb volt, mint a privát.
Reggel elég időben felkeltünk, és már akkor mondták, hogy most figyeljük egymást, és mindenki vigyázzon arra, hogy a tömegben el ne keveredjen. Nekem a legnagyobb élményem a sok ember volt. Arra is emlékszem, hogy a körmeneten (ami talán az Üllői út környékén volt – de lehet, hogy téves, mert nem mai gyerek vagyok és az esemény sem ma volt… 🙂 négyen mentünk egy sorban. Lovas huszárok is vonultak ott, a fiúknak nagyon tetszett, hogy mindegyik ló egyformán volt fésülve. Azokban a napokban sokfelé láttunk rendőrt a városban. Nem csak az volt érdekes, hogy rendőr megy az utcán, hanem az is ünneplőben volt és huszáros lépéssel lépett.
A kongresszus fölrázta az embereket. Aki nem ment el a falunkból, mert nem volt pénze vagy öreg volt, az is hallgatta a rádióban, és így vett rajta részt.
A kongresszus után mintha többen lettünk volna otthon a templomban. Valahogy a felnőttek szíve is meghatódott és örültek, hogy ott lehettek Budapesten. Az egyik könyvesboltosunk is megjegyezte, hogy több volt neki a könyv eladás, mint máskor, mert a kongresszusról amit írtak, könyvet, újságot, azt mindenki vett. Kettőt is, ajándékba a szomszédjuknak, rokonunknak is, hogy mindenkinek legyen róla emlék. Nagyon szép volt az egyik könyv első borító lapja, mert azon is a kongresszus volt, meg ahogy menetelnek a huszárok.
Nagyon örülök, hogy részt vehettem a kongresszuson. Ha a Jóisten engedi – de nem tolakodok – akkor kettőt megérek.
(Róza nővér a második budapesti kongresszust már a mennyből kíséri figyelemmel – decemberben magához hívta az Úr.)
***
Fehérvári M. Astéria nővér (Assissi Szent Ferenc Leányai)
13 éves voltam akkor. 1925 májusában születtem Tökölön, vallásos szülők nyolcadik gyermekeként. Anyám már kiskoromban vitt a templomba, és mindig mentem a nénik közé áldozáskor, és szomorúan mentem vissza a helyemre, sajnáltam, hogy én nem kaphatok szentostyát.
A dunaharaszti állami polgári iskolába jártam, a kongresszus évében harmadik osztályos voltam. Az igazgatónk, Képessi Béla és a felesége (aki szintén ott tanított) nagyon vallásosak voltak, így hála Istennek, az iskolában is sokat hallottunk a kongresszusról. Nagyon szívükön viselték ezt az ünnepet, ezért utólag is nagyon hálás vagyok az igazgatónknak. Komolyan vették az előkészületet is, hetekkel előtte tanultuk a Győzelemről énekeljen… himnuszt, és a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat éneket is. Mielőtt mentünk volna a Hősök terére a misére, az igazgató gondoskodott róla, hogy mindnyájan meggyónjunk. Átmentünk a templomba, ott már várt minket az atya, és természetesen nem volt kötelező, de aki csak úgy érezte, elvégezhette a gyónását. Nagy izgalommal készültünk az ünnepségekre.
Külsőleg is készültem: éppen hímeztünk egy ruhát kézimunka órán, és én nagyon igyekeztem befejezni, hogy ebben az új ünneplő ruhában mehessek el a kongresszusra. Úgy éreztem, ez is Isten dicsőítése, hogy én új ruhában leszek. Persze, egy kis hiúság is volt ebben 😊
Csütörtökön (éppen áldozócsütörtök volt) reggel az iskolában gyülekeztünk és onnan indultunk el együtt a Hősök terére. (Talán vonattal utaztunk, erre már nem emlékszem pontosan.) A Szépművészeti Múzeum közelében volt a mi helyünk, kettesével álltunk ott sorban, mint a többi iskola osztályai is. És mondták nekünk még mise előtt, hogy ne mozduljunk majd el innen, ne induljunk semerre, mert helybe fognak jönni áldoztatni. Én csak csodálkoztam, annyi rengeteg embert még életemben nem láttam, mint akkor. Mindenki nagyon lelkesnek látszott. Már a mise előtt is énekeltünk. Nagyon boldog voltam, mert épp arra jött Pacelli bíboros (a későbbi XII. Pius pápa), és kicsit megérinthettem, nagy tiszteletet éreztem iránta. Emlékszem, hogy ott a misén felolvasták XI. Pius pápa üdvözletét. Maga az Oltáriszentség lényegét akkor nem is gondoltam át, csak a dicsőítés maradt meg: hogy annyi néppel együtt énekeltünk, imádkoztunk.
Mise után mi hazamentünk, a kongresszus többi eseményéről csak utólag olvastam. Nagyon nagy fényben volt akkor az egész város.
Később a szentségimádás nekem mindig nagyon fontos volt, most is naponta végezzük a közösségben. Az Oltáriszentség szeretetéhez ez a nevezetes nap és szentmise is biztosan hozzásegített.
A kongresszusi jelvényemet is megőriztem, azóta is nálam van, nagy szeretettel emlékszem vissza.
*****
Fotók: Piarista Múzeum
Beszélgetőtárs: Bencze Regina SSND / MSZKI