Sorozatunk negyedik részében három olyan szerzetes mesél nekünk, akik budapesti kisdiákként vettek részt a kongresszuson: sorfalat álltak az iskolával, szüleikkel csodálták a dunai szentségimádást – és még sok más személyes emléket is megosztanak velünk.

*****

Endrődi Emma Rita nővér (Egyházközségi Nővérek Társasága)

Ami a legjobban érdekelt bennünket 13 évesen, először is a pápai küldöttnek az érkezése a várba. Hogy pontosan honnan érkezett ide, azt nem tudtuk. (a Keleti Pályaudvarról) De arra tisztán emlékszem, hogy Horthy Miklós, az akkori kormányzó ment érte. Ő református volt, de ez ugye politika is: nem egy vallási esemény, hanem egy udvarias gesztus a vendég felé. Mi iskolások ki voltunk vezényelve sorfalat állni, azon az úton, ahol a kocsi végigment. Nemcsak az egyházi iskolások, én akkor állami iskolába, polgáriba jártam a Tisza Kálmán térre. Láttuk a kocsit is, és a két illetőt, amennyire egy széles úton látni lehetett. Nem túlságosan lassan haladt az autó, de nem is gyorsan, hogy mi is kapjunk belőle valami élményt. Pacelli bíborost, mint jelenséget később is megcsodáltuk. Karcsú, magas férfi és irgalmatlan hosszú karjai voltak. És a roppant hosszú karja az áldásosztásnál nagyon imponáló volt. Hát, ilyeneket vettünk észre.

A rendezvények minket nem lelkesítettek túlságosan akkor, mert megvolt a magunk világa. Nekünk óriási sebünk volt, mert ott volt a Trianon. Minket akkor nagyon tehetséges és nemzeti érzésű tanítók tanítottak. Mi sírni tudtunk azon, hogy Magyarországból mekkora részt vettek el. Az bennünk, gyerekekben is egy eleven, égő fájdalom volt. De azt érzékeltük, hogy a kongresszus nagy dolog, mert ilyen világméretű, vallási jellegű találkozó Magyarországon még nem volt. Jól esett ekkora hívő tömeget együtt látni, nekünk az is élmény volt.

Ami bennem még komoly élményként megmaradt, a férfiak éjszakai szentségimádása a Hősök terén. Mi kislányok odatolakodtunk, kíváncsiságból. Szigorúan el volt zárva az a rész, ahol a férfiak nyugodtan imádkozhattak. Nem mehettünk közéjük, mi csak a tömeget láttuk, valami fa mögé húzódva, arcokat nem. Óriási férfi tömeg volt, és mindannyian áldoztak. Akkor sem voltak a férfiak sokkal jámborabbak, mint a mostani világban, de azért erre össze tudtak jönni, önként és szeretetből… Annak volt egy légköre, azoknak a férfiaknak, akik ott voltak. Hogy most mi volt ott még, hogy imádkoztak, hogy énekeltek, fogalmam sincs. Minket a sok imádság egy kicsit untatott is, mert az érdekelt inkább, hogy hányan vannak, kik vannak itt… Ez a gyerek, ugye…

Ami még izgatott, két dolog. Az egyik, hogy különböző emberek jöttek, különböző kontinensekről. Mi gyerekek akkor láttunk először néger embert, japánt… A képek alapján tudtuk, hogy hova tegyük őket, tehát nem álltunk ott bután, de valahogy mégis, ilyenek nem szoktak a pesti utcákon sétálni, most meg elég szép számmal jöttek. Ez volt nekünk az érdekes.

A másik, hogy újfent kivittek bennünket sorfalat állni, amikor az Eucharisztikus Kongresszus befejező körmenete volt. Az egész színes menet elvonult előttünk. A résztvevők a világ minden tájáról itt együtt mentek, imádkoztak. Ki-ki ahova tartozott, azzal a csoporttal. Volt egy lovas rendőr csoport is. Körülbelül 7-8 lovas ment egymás mellett, a következő sorban megint annyi. Egy 13 éves gyereknek az volt az érdekes, hogy minden ilyen sor mellett mentek utcaseprők, érthető okokból. Mentek egy lapáttal és seprűvel, és ha kellett, akcióba léptek. Ez is egy szeletke a történethez…

Természetesen a dunai szentségimádást is elmentünk megnézni. Gyönyörű volt. A kivilágított hajók csodálatosan úsztak, és a fő hajó, amelyik az Oltáriszentséget vitte, megfelelően ki volt dekorálva. Valóban imádságos élmény volt, ahogy az a hajó szépen csöndben végig haladt előttünk. Ez ránk, gyermekekre is hatalmas benyomást tett, mert még ilyet, hogy Oltáriszentség a Duna közepén, ilyet még nem láttunk…

Akkor voltam 13 éves. Több, mint 80 éve… És még egy csendes megjegyzés: utána volt a második világháború, volt az 56, ezek lélekmegrázó események voltak, szóval az ember később nem tudta azt mondani, hogy „jaj, az a gyönyörű kongresszus”. Mert történtek olyan dolgok, amik kitörölték, vagy segítettek elhalványítani azt az élményt, ami akkor élt bennünk…

*

Gáti Edit Ágnes nővér (Egyházközségi Nővérek Társasága)

Polgárista voltam 1938-ban, Kispesten laktunk.  Emlékszem, hogy vidéki rokonok is jöttek hozzánk a kongresszus idejére, nálunk szálltak meg. Mi gyerekek a földön aludtunk akkor, mert nem jutott mindenkinek ágy.

Az iskolával mentünk együtt az ifjúsági szentmisére a Hősök terére. Aznap nem volt tanítás. Egy másik alkalommal meg sorfalat álltunk valahol a városban, ünnepi ruhában, arra emlékszem, hogy lovas huszárok is vonultak arra, meg sok bíboros.

Nagyon örültünk a kongresszusnak. Kint voltam a hajós szentségimádáson is a szüleimmel. De már nem igazán emlékszem, nagyon régen volt. Otthon megvolt nekünk a kongresszus nagy emlékkönyve, a szüleim megvették a kongresszus után, azt sokszor lapozgattuk.

 Most is mindennap imádkozom az Eucharisztikus Kongresszusért.

*

Páldeák Szabolcs atya (Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány)

1938-ban már 11 éves budai gyerek voltam.  Előző év nyarán költöztünk fel Szegedről a fővárosba. Akkor kezdtem a gimnáziumot.

A kongresszusra nagy volt az előkészület, nemcsak a szervezésben, hanem lelkileg is, pl. a kongresszus előtti hétvégén 3000 rendőr gyónt és áldozott meg.

Sok külföldi vendéget is vártak a szervezők, köztük kb. 40 000 osztrák zarándokot, akiket filléres vonatok hoztak volna Budapestre. Háromszobás lakásunk egyik szobáját édesanyám két ággyal szépen berendezte, és mivel jól beszélt németül, felajánlottuk osztrákoknak. A szervezők kijöttek megnézni, elfogadták, hogy rendben van, várhatjuk a vendégeket. Áprilisban újra jöttek a szervezők, megnézték megint a szobát, és sajnálatukat fejezték ki, hogy nem tartanak rá igényt. Kérdésünkre elárulták, hogy Hitler bojkottálta a kongresszust, és senki német, sem osztrák nem jöhetett.

Még a bécsi érsek sem jöhetett el. Rengeteg érsek és püspök érkezett a kongresszusra, a világ minden sarkából – nekem legjobban J. Byrne, Kilimanjaro püspökének részvétele tetszett. Ő el tudott jönni, de nyugati szomszédságunkból egyetlenegy püspök vagy pap sem.

Az Eucharisztikus Világkongresszus azonban így is monumentális, de egyben bensőséges ünnepség volt. Majd nyolcvan év után is emlékszem, hogy kisdiákkánt milyen mély áhítattal vettem részt a Hősök terén a Pacelli bíboros által celebrált szentmisén.

A Mátyás Király Gimnáziumba jártam a Várba. Nem egyházi iskola volt, de teljesen szabad volt mindegyik vallás gyakorlása, a zsidók, reformátusok is jártak iskolai hitoktatásra, és mindenki tartozott valamelyik valláshoz. A Hősök terére kivezényelték az iskolát – pontosabban csak a katolikusokat – az ifjúsági misére, ott láttam közelről Pacelli bíborost.

Mindegyik fővárosi iskolának ki volt jelölve a helye a Hősök terén, krétával felrajzolva a beosztás. Mivel én új fiú voltam az osztályban, én mentem a sor elején a tanítónkkal. Amikor megérkeztünk a Mátyás Gimnáziumnak kijelölt helyre, oda állított a vonalhoz, és azt mondta:

– Ez itt a te helyed!

Tehát nekem saját helyem volt a kongresszuson, az első sorban! És onnan jól láthattam a pápai legátust és a bíborosokat, ott vonultak el egész közel hozzám.

A másik legszebb emlékem a hajós felvonulás: 3000 cserkész állt fáklyákkal a parton, a hidak és minden komolyabb középület kivilágítva, úgy vonult az Oltáriszentség a Dunán. Tündöklő diadalút! Ott a családommal voltam kint, a nővéremmel együtt. Szüleim nagyon vallásosak voltak, édesapám részt vett a férfiak éjszakai szentségimádásán is. Bangha Béla jezsuita atya vezette ezt az imádságot.

Az eucharisztikus körmenetre is emlékszem. Az Andrássy úton a ministránsok vonultak elöl, aztán a papok, főpapok, a főcelebráns csak utánuk, majd hozták az Oltáriszentséget, és aztán jött József főherceg, a kormányzó felesége és a többi előkelőség, rangjuk szerint. Felejthetetlen élmény. 18 évvel Trianon után azt énekelni, hogy „Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet…” fantasztikus volt. A békediktátum akkor is nagyon fájt, mégis boldogok voltunk, mert az Oltáriszentségben valóságosan jelenlevő Jézus iránti szeretetünk betöltötte a szívünket.

(Arra is emlékszem, hogy a kongresszus befejezése után végigizgultam a Labdarúgó Világbajnokságot. 1938. júniusában a döntőt ugyan elvesztettük, de az ezüstéremnek is nagyon örültünk!)

*****

Képek forrása: Forteplan, Piarista Múzeum

Beszélgetőtárs: Bencze Regina SSND / MSZKI