A vágy és az egység szentsége

Harmadik beszélgetőtársam Fazakas Gyöngyi Mária nővér volt, aki a Szervita Nővérek a Fájdalmas Anya Szolgálói szerzetesrend elöljárója.

Van-e a szervita nővéreknek sajátságos rendi kapcsolódása az Eucharisztiához?

Az imánkat reggelenként az „Ó, szent vendégség” kezdetű Oltáriszentséget köszöntő imával kezdjük. Ezen kívül van a rendünknek egy szentje: Falconieri Julianna, aki a 14. században élt Firenzében, és 15 éves korában mélyen megérintette Elek nagybátyja prédikációja az örök életről, amikor is úgy érezte, hogy egészen Istennek akarja adni magát. Nem alapított közösséget, néhány nőt maga köré vont, imádságban és szolgálatban éltek. A haldoklásakor nagyon súlyos beteg volt, nem vehette magához az Oltáriszentséget és azt kérte – ami abban a korban természetes dolog volt -, hogy a korporálén (ostyaabrosz) helyezzék Krisztus testét a mellére. A szentostya eltűnt, ő pedig mosolygó arccal elszenderült. Holttestén, szíve fölött bevésődve ott látták a szentostya lenyomatát, rajta Krisztusnak az arcát. Annyira vágyódott az eucharisztikus Jézus után, hogy tényleg magához vonzotta.  Fennmaradt egy prédikáció Juliannáról, és ott úgy mondták, hogy igazából Krisztus volt, aki őt magához vonzotta. Ez az, amit a hét szent alapító atyánk életében is látunk, ez a Krisztus utáni mélységes vágyakozás, ami nagyon fontos a karizmánkban is. Különleges, hogy a magyar nővérek ezt az Eucharisztia-csodát hordták a szerzetesi ruhájukon. Egy ostya volt vászonra festve, és ezt ma is két idős nővérünk viseli.  

A szentmisét említeném még, ahol mindannyian megtanuljuk felajánlani magunkat Krisztusnak azért, hogy az egység megvalósuljon. A másik fontos pont pedig a Szűzanyával való kapcsolatunkról szól. Ő, aki a felajánló szűz volt, tanít minket szervita nővéreket felajánlani önmagunkat, hogy részt vegyünk a világ kiengesztelődésében. Ez a két dolog a karizmánkban is ott van: ott állni a kereszt tövében, ahol sok minden elhangzott Jézus ajkáról, többek között az is, hogy: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Ott állni a kereszt tövében, és a szenvedő Máriával együtt Krisztusra tekinteni: a testére és az elfolyó vérére.

Így van. Krisztus valóságos teste és valóságos vére az Oltáriszentség. Nagyon fontos nekünk a szentmise, a szentségimádás, de a legeslegfontosabb a szentáldozás, amikor egyesülünk Krisztussal – aki a vőlegényünk – akinek tényleg odaadtuk az életünket. Ahogy a hét szent alapító atyánk is vágyódott és engedte, hogy vonzza ez a nagy ajándék, maga Krisztus.

Mit gondolsz erről a vágyról? Csillapodik valamikor, mindig fennmarad, esetleg egyre erősebb?

Jelenleg azt érzem, hogy inkább növekszik és csillapíthatatlan az a vágyam, hogy Vele legyek, és engedjem, hogy velem legyen. Ez óriási ajándék. Nem véletlenül az Eucharisztia az örök élet záloga. És ugyanakkor az örök távlat, hogy vele lenni majd a mennyországban, ez csodálatos. Krisztus kegyelmével telik el a lelkünk és megkapjuk örök dicsőségünk zálogát.  Ez nagyon tág. Szerintem azt is kell, hogy segítse egyre inkább fenntartani a Krisztus utáni vágyat, mert szerzetesi életünknek értelme a Krisztussal való együttlét, ez a vágyakozás. Nyilván az Úristen megengedi azt is, hogy az életünkben szárazságok legyenek, amikor ezt nem érezzük, de akkor is tudjuk, hogy Ő ott van és szeret. Olyan csodálatos, hogy a testét és a vérét adja nekünk, hogy eggyé váljunk vele, majd odaadja lelkét is, hogy teljesen egyesüljünk vele!

Krisztus testének és vérének vonzáskörében élni: ez tetten érhető valahogy a közösségi életetekben, az egymáshoz való viszonyotokban?

Az egységnek a köteléke Krisztus, aki megtanít minket szeretni, ahogy Ő szeret bennünket. Ugyanakkor felteszem a kérdést magamnak, hogy én miért nem tudom úgy szeretni a nővértársaimat, ahogy Krisztus szeret engem? Érezzük és tudjuk, szeret bennünket, és nekünk is szeretnünk kell egymást egyre erősebben.

Májusban történt, hogy Tarzícia nővértársunkat hazahoztuk a kórházból. Teljesen úgy tűnt, hogy el fog menni. Az életjelei is tűntek el, foltok jelentek meg rajta. Mondtam a nővértársaknak, hogy menjünk be hozzá és köszönjünk el tőle, imádkozzunk vele. És egyszer csak megkérdezte, hogy „Volt ma szentmise?” Ledöbbentem, mert nem áldozott aznap. Bevittem a cibóriumot (szent ostya őrzésére szolgáló kehely formájú eszköz) a szobájába, kinyitottam az aznapi evangéliumot és elkezdtem olvasni, hogy „Ne legyen nyugtalan a szívetek, higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek, Atyám házában sok lakóhely van…” Oh, mondom, ennél csodálatosabb evangélium nem is lehetne, hogyha valaki át akar menni a mennyországba. Megáldoztattam és azt láttam, hogy az élet visszatért belé. És akkor döbbentem le, mikor visszamentünk zsolozsmázni, hogy ez az evangélium úgy végződik, hogy „mert én vagyok az út, az igazság és az ÉLET.” És még két hétig velünk volt Tarzícia nővér. Ez tanulság volt számomra. Azt hiszem, hogy Krisztus meg akarta mutatni, hogy nem úgy van, ahogy te gondolod, hanem hogy tényleg Ő az élet, táplál és erőt a mindennapokhoz. Ő az élet kenyere. Nagyon szeretem ezt az evangéliumi részt: „Az én testem a világ életéért. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem mara, és én feltámasztom őt az utolsó napon.”

Amikor áldoztatok, akkor az nyűgöz le, hogy Krisztus rám bízza magát. Megérint, hogy a Mindenható Isten egy ici-pici ostyában köztünk marad, mert szeret, mert tényleg ezt a közelséget szeretné. Nagyon sok megtérést láttam, amikor régebben a kórházba jártam Egerben. Visszatérést a szentségekhez, nagyon sok örömet. A betegek látták, hogy tényleg Krisztus jelenléte, ami visszaadta az örömüket, reményt adott a betegségben. Imádkoztunk mindig papjainkért is, mert papok nélkül nincs Eucharisztia, ezt mindig kihangsúlyoztam.

Itt, ahol most vagyunk, a kelenvölgyi rendházban, – ahol az idős szervita nővérek is élnek – nincs minden nap szentmise.

A plébános atya hétfőn, szerdán és általában vasárnap tud járni ide. A többi nap a plébániára, illetve a Gellért templomba járunk ki kocsival. Én úgy hívom az autót, hogy mozgó kolostor. Ezen kívül személyesen bárki bármikor bemehet a kápolnánkba, amely kívülről jött látogatóknak is nyitott. Vasárnaponként van közösségi szentségimádásunk. A vesperást imádkozzuk el és utána csöndes imát tartunk. A csöndben érinti meg Krisztus a szíveket.

Említettél egy 18 órás szentségimádást. Hogy zajlik?

Minden hónap negyedik vasárnapján reggel 6-8-ig a mezőkeresztesi kápolnánkban tartunk szentségimádást, majd reggel 8-tól este 9-ig a kelenvölgyi Názáreti hajlékban, és végül este 9-11-ig pedig Győrben folytatják az ott élő nővéreink. De ez is nyitott, mindenkit szívesen látunk.

Volt olyan pillanat, amikor megtapasztaltad, hogy itt tényleg Krisztus van jelen?

Ami nagyon szép volt, amikor egyszer Egerben a kápolnában letérdeltem az Oltáriszentség előtt, és azt éreztem, hogy Ő átjár, ott van. De nem lehet teljesen leírni ezt a tapasztalatot, mert ezt ugyanígy átéltem a természetben is, hogy az Ő jelenléte vonz. Ma is ez a tapasztalatom, a vonzása. Ott vagyok a kápolnában és érzem, hogy ott van és átjár. Nem is kellenek szavak, meg sok olvasás, hanem most már néhány éve a vele való együttlét az ajándéka. Ami valósággá vált, hogy Ő, mint Vőlegény ott van az életemben. Nem egyedül vagyok, hanem velem van a Vőlegény, mert minden nap egyesülök Vele az Oltáriszentségben, és ez óriási ajándék, hogy az övé vagyok, velem van, bármi történhet. Ez erőt ad az életben, és annyira szeretném ugyanakkor ezt az örömöt átadni, hogy az én Vőlegényem nagyon-nagyon szeret titeket. Ha megtapasztalná ezt a szeretetet minden ember! Ahogy vele egyesülünk az Oltáriszentségben, ez fog kiteljesedni majd az örök életben, az örök nászban, amire vágyunk a Krisztusban való egyesülésben, ami az ő ajándéka.

Szűz Mária jut eszembe, aki méhében hordta Krisztust, mint élő szentségház…

Nagyon szeretem, hogy itt a kápolnában, a firenzei angyali üdvözlet van ólomüvegeken, és nekem ez azt jeleníti meg, hogy „az Ige testté lett.” Az Ige megtestesülése Mária méhében, és az oltáron megtestesülő Krisztus a pap szavai által, szorosan összefügg. Ugyanaz a Krisztus. Ami engem megérint, mint máriás lelkiségben élő szerzetesnőt, hogy Mária is az egész lényét adta oda Krisztusnak. Ez az én vágyam is, hogy az egész lényem Krisztusé legyen egyre jobban. De az Ő öröme is, hogy én mindenestül az Övé vagyok, testestől-lelkestől.

A szervita nővéreket miben érinti, hogy a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus Budapesten lesz?

Mivel a szervita nővérek az egyházban élnek, és a magyar egyházban is, nagyon fontosnak tartjuk mi is. Nyilván mi egy kicsi kongregáció vagyunk, és a mi világunkban mit tehetünk, azt keressük… Minden nap imádkozunk a kongresszusért, eddig mindig bekapcsolódtunk a világméretű szentségimádásba, úgy, hogy a saját kápolnánkban szerveztük meg. Nagy öröm, hogy amikor Firenzében voltunk idén, elvittem a kongresszus olasz nyelvű imáját és vacsora után közösen imádkoztuk. Szeretnénk, hogyha részt vennének Olaszországból is ezen a kongresszuson. Ahol lehetőségem van, ott beszélek róla. Győrben Eszter nővérünk készíti fel azokat a gyerekeket, akiknek az Eucharisztikus Kongresszuson lesz az elsőáldozásuk. Mezőkeresztesen nagyon megérintette Alfonza nővért Versegi Beáta nővérnek a gyermek szentségimádása, és elkezdte a mi gyerekeinket is bevonni heti szinten, és szentségimádást tartani. És nyilván a legfontosabb az, hogy személyes életünkben egyre közelebb kerüljünk az Eucharisztiához.

Visszatérve Tarzícia nővérhez: megérintett, hogy amikor éreztük, hogy az élet visszatért belé, másnap Feri atya misézett a szobájában. Ott álltunk körülötte mindnyájan a pici asztalából formált oltár körül, és a pikszisben mindnyájan benne voltunk, ott tükröződtünk. Ez az egység annyira szép volt! Lefényképeztem és mutattam, hogy nézzétek, milyen szép, hogy ennyire egyek vagyunk és az Eucharisztia eggyé tesz bennünket. Nagyon fontos az egység a hét szent alapító atya között is, akik teljesen különböző emberek voltak és Krisztus tette őket eggyé.

Mit jelent az, hogy valaki egy közösségben egységben van a többiekkel?

Megint a hét szent atya jutott eszembe. Azt írja a legenda, annyira szerették egymást, hogy egy órára sem tudtak egymás nélkül lenni. Ma már azt mondanák erre, hogy társfüggők voltak. Én azt érzem, hogy ez az egység a különbözőségben. Szerintem nagy-nagy kapcsolatban van a befogadással, a másik meghallgatásával, hogy kész vagyok elveszíteni az én akaratomat a másikért. Sok együtt töltött időből, meghallgatásból, közös munkából, vitából, imából épül ez az egység. Amit Jézus mondott, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevében, ott van közöttük. Őt keresni, hogy Ő mit akar. Hétköznapi szinten, és az elöljárók szintjén is. Nem nekem van tervem a közösséggel, hanem Krisztusnak, és Ő fog eggyé tenni, mert Ő a szeretet forrása. Minél jobban szeretjük Őt, annál jobban fogjuk egymást szeretni. A Krisztussal való mély kapcsolatunktól függ az egymással való mély kapcsolatunk. Az egység mélysége Krisztus szívének a mélységéből fakad.

Mészáros Anett / MSZKI